Idióta

A szerző műve a világot nyitja ki Miskin herceg jelenlétével az olvasó, a néző számára. Dosztojevszkij alakja egy lencse a világra, mintha a történelem filmjét követnénk ezen a lencsén keresztül. Egy szempont, ami hirtelen hat a többi szempontra. Ez a szempont a mi nézőpontunk. Az író kora s a mi korunk között van egy távolság. Ez a távolság elenyésző méretű, ha az „akkori” történések felé fordítjuk tekintetünket, múltba tekintő távcsövünk lencséin keresztül bebizonyosodhatunk arról, hogy a regény szövege nem áll olyan távol a mi a világunk filmkészítő valóságától. Hiszen az aprólékos bemutatása a helyszíneknek, szereplőknek, a pszichológia finom rezdüléseit felvonultató eszköztár kapcsán arra következtethetünk, hogy a folyamat nagyon figyelmes lekövetése az igényes mai film dimenzióját tárja elénk. Ezért is érzem úgy, hogy Dosztojevszkij még sohasem állt olyan közel ahhoz, hogy a színházzal szerződést kössön, mint ma.

A recept nyilvánvalóvá válik az olvasó, a néző, a figyelmes követő számára, hiszen Miskin „krisztusi jósága” a mi idealizált világunk vágya is egyben, nem csupán az „akkori” Oroszországé. Az akkori Oroszországban hatalmas fizikai távok voltak, amelyeket nehezen lehetett legyőzni. Ma ezek a távok fizikai értelemben nem léteznek: könnyedén járhatjuk be a világot. Mégis a közöttünk, emberek között lévő távolság bizonyos értelemben egyre nagyobb és nagyobb… Vagyis a külső nehézség belsővé vált. „Minden” elérhető, amiről régebben álmodtak az emberek, de Miskin létezése, létérzése megfoghatatlan most is. Hiába győztük le a fizikai távolságot, a szellemek közötti szakadék hatalmas. De reményt ad mindnyájunknak (nekik a múltból és nekünk most), hogy a fényt megtaláljuk a szövevényes játszmarendszerben. Hogy képesek lehetünk felismerni saját gátjainkat, akadályainkat, melyeket magunk elé gördítünk észrevétlenül. Hiszen szellemi létünk alapjaiban tartalmazza a gyermeki kíváncsiságot, a játékkedvet, amely nem akar felmorzsolódni a felnőttek sokszor hitetlen és olykor hiteltelen polgári rendszerében. Emiatt a felnőttek, vagyis bizonyos felnőttnek tűnő részünk szembesülni kényszerül azzal, hogy a gyermeki fény útjába árnyékokat létrehozó elemeket helyezzen. De mivel vágyunk és azonosulunk ezzel a fénnyel olvasás vagy találkozás közben, ezért újra és újra az „eredendő jóság” keresésére indulunk. És ekkor belebotlunk Miskin személyébe, akár a regény szereplői. Elkerülhetetlenül sorsszerűvé válik minden találkozás, miközben még hiszünk abban, hogy képesek vagyunk változtatni az élet menetén. Ez a sorsszerűség-érzet tartja fent az akadály illúzióját, hogy hiába változtatunk. Mégis kénytelenek vagyunk kilépni a kényelmes mátrixból, amikor a herceg leül velünk teázni és beszélgetni.