Alíz!

 Ha valaki nem ismerné az Alice Csodaországban tartalmát, annak íme: a kilenc éves Alice egy unalmas viktoriánus délutánon üldögél a kertben, amikor egy nyúl fut el előtte, izgatottan nézegetve az óráját, félig magában sápítozva, hogy elkésik; aztán eltűnik egy lyukban, ahogy a nyulak szoktak – Alice pedig, akiben több a kíváncsiság, mint a viktoriánus józan ész, utána ered. A föld alatt találja magát, ám ahelyett, hogy az itt szokásos vakondok és giliszták között unatkozna tovább, egy csodálatos világba kerül, hihetetlenül izgalmas, néha enyhén hátborzongató, néha kifejezetten üdítő őrültek és bolondok, fejtetőre állított gondolatok, és színük-fonákjuk egy érzelmek közé. Figyelmes olvasó észreveheti, hogy a föld alatti Csodaország egy kicsit azért a kor Angliájának paródiája is (bár a viktoriánus Anglia legsikerültebb paródiája, állítják a szakértők, önmaga volt) – de, ebben a paródiában, láss csodát, a világ, és benne az emberek érdekesek. Képtelen mondataiknak, halandzsa-verseiknek, eszelős szokásaiknak mind üzenete van: de tanulsága, hálistennek, nincs. Legfeljebb annyi, hogy a világ, hiába igyekezzék nagy fogcsikorgatva meggyőznie mindenkit, kivált a még meggyőzhető gyerekeket arról, hogy milyen félelmetes is ő, valójában egy felfedezésre, megismerésre, megbarátkozásra váró hely, ahol érdemes eltévedni, és belemenni a legőrültebb kalandokba is, mert a legmélyebb lyukból is kínálkozik kijárat, csak hagyni kel, hogy megtaláljon minket.  

Galéria