Rekviem egy álomért

Drogos, szoktunk vállat rándítani, ha szétszórt tekintetű, kába vigyorú, bizonytalan járású nyomoroncot sodor az utunkba a végzet vagy a vakvéletlen; aztán fejcsóválva megyünk tovább, mi a fenét tehetnénk velük, amit ők nem voltak képesek megtenni önmagukkal: segíteni, vagy legalább egy kétségbeesett gesztussal végetvetni önmaguknak – és milyen cuki néni, szoktunk mosolyt csalni felhős arcunkra, ha cuki nénit sodor az utunkba a vakvéletlen vagy a végzet. Pedig tán épp attól olyan cuki, hogy ő is drogos, csak nem drogot drogozik, hanem tévét, az összes mellékhatásával együtt. 

Drogosok vagyunk mindahányan, mondja Hubert B. Selby (és ő aztán tudja, megjárta a heroinelvonót ő maga is), és csak részben önhibánkból: saját gyengeségünk és ostobaságunk szárbaszökkenéséhez a világrend is hozzátette a magáét, amelyben élünk – és vagy nyomorgunk, vagy unatkozunk, tisztelet a meglepően kevés kivételnek. Az unalmat pedig a legflottabbul mesterséges mámorok segítségével lehet eloszlatni, legyen az heroin vagy tévé.

Ebben a történetben négyen – az anya, aki fogyitablettáktól reméli, hogy bekerül a tévébe; a fia, aki drogosból drogdílerré szeretne felemelkedni; a fiú barátnője, aki a művészetről mint életformáról álmodik; és a fiú barátja, egyben tettestársa is – küzdenek a drogok és mellékhatásaik ellen, álmodoznak sikerről, vagy legalább mámorról – és négyen koppannak akkorát felébredéskor, hogy maguk is meglepődnek rajta. Pedig nem kéne: tudhatnák, hogy az álmaik konzerv-álmok és a konzervek hiába tartanak el a világ végéig, ha egyszer azonnal megromlanak, ahogy kinyitjuk őket.

A többiek, mert vannak többiek is, megússzák: a törvény és az elviselhetetlenül semmitmondó hétköznapok keretein belül maradva élnek drogok és álmok nélkül, míg meg nem…

Szomorú történet, az már szentigaz. Milyen szerencse, hogy, nem velünk esett meg.