Húsz év után - emlékezetes Molnár Ferenc-bemutató Pilótarepülés üvegcipőben

A 20. századi Hamupipőke történetéből Tege Antal színművész rendezett értékes, emlékezetes előadást.

(Niedzielsky Katalin kritikája)

A szerző és a rendező neve általában garancia a színvonalas, jelentős produkció születésére, Molnár Ferencé és Tege Antalé feltétlenül az. A modern magyar próza- és színműirodalom egyik legsikeresebb képviselőjétől hálás dolog darabot választani, amihez egy kiváló művészcsapat láthatóan élvezettel adta hozzá saját értékeit, ötleteit, alakításait.

A békéscsabai repertoárban korábban 1997-ben szerepelt utoljára Molnár Ferenc szerzőként, A Vörös Malom musicalváltozatának zenéjét Kocsák Tibor szerezte, az előadást Verebes István rendezte. 1996-ban A doktor úr című bohózatot látta a közönség Miszlay István rendezésében. A főszerepet Jancsik Ferenc játszotta, Tege Antal akkor Csató, Bartus Gyula Cseresnyés figuráját alakította. A doktor urat 1967-ben is bemutatta a színház, 1980-ban és 1964-ben az Olympia, 1979-ben a Liliom került színre, a Játék a kastélyban 1970-es bemutató volt. Az új premier húsz év után tehát éppen időszerű.

Molnár Ferencnek nemcsak a magánélete, hanem műveinek fogadtatása is eléggé kalandosnak, sőt viharosnak mondható. A kritikusok, majd az irodalomtörténészek többnyire naturalista ábrázolásmódját, a hétköznapi dolgok iránti vonzalmát, a nyelvi monotóniát kifogásolták. Mindenekelőtt azt bírálták, hogy nem mélyült el társadalmi ügyek boncolgatásában, a háborús világ borzalmainak okait nem kutatta, beérte egyszerű emberi történetekkel, még hőseinek lélekelemzésében sem jeleskedett különösebben. Éleslátását, a hatásos színpadi fogások alkalmazását, az erkölcsiség hangsúlyozását azért elismerték a kritikák, ugyanakkor leszögezték, hogy a pesti átlagemberek sorsánál, szerelmi bonyodalmaknál többet nem ábrázolt, élet és halál nagy kérdései ritkán kerülnek nála terítékre. Hogyan válhatott Molnár Ferenc mégis a 20. század egyik legsikeresebb írójává, színpadi szerzőjévé? Valamit mégiscsak tudott, ha itthon talán nem is becsültek annyira, mint külföldön, például Amerikában, ahová a fasizmus erősödésekor menekült… Lehet, hogy pont a tündérmeséivel - vagy inkább embermeséivel - vált naggyá, amilyen az Egy pesti leány története című regény, vagy éppen Az üvegcipő?

Eladósorban lévő hajadon, öregedő asszony, mindketten szeretnének boldogulni, a sorsukat akarják rendezni, életüket biztonságban tudni. Nem olyan elérhetetlen kívánság ez. Vagy mégis? Őszinte szerelem, netán érdekházasság motiválja a döntésüket? Jellemző történet a századelőn. És nem csak akkor, később is, mindig! A boldogság, a tiszta érzelmek és a társadalmi elvárások, a jó hír, a látszat megóvása milyen gyakran került ellentétbe az évszázadok során. Micsoda érzelmi monológokat vonultat fel Az üvegcipőben Irma és Adél! Akad itt persze történet, esemény, bonyodalom, párbeszéd, líra és humor, de a darab lényege mégiscsak Hamupipőke és a másik nő fantasztikus monológja, küzdelme, kitárulkozása, önmegvalósítási törekvése. Az álmodozástól, az illúziótól a csalódásig, a csalódástól az újabb küzdelemig, szerepjátékig,

egészen addig, amíg így vagy úgy célba nem érnek.

Polgári író, a polgárság írója – így szól a besorolás. Molnár a próza után fordult a színházhoz, ahol gyorsan fergeteges sikereket ért el. Egyes kritikusai szerint ez „rontotta el”, ezért rekedt meg a felszínen, jóllehet ez hozta meg számára a világhírt is. Különös, hogy éppen Ady Endre, a kritikus vette műveit leginkább pártfogásba, ami azért nem kevés. S Molnár Ferenc ma is a legismertebb magyar drámaíró külföldön.

Ez a Hamupipőke-mese szívhez szóló, megérinti a lelket, költői, lírai, sokszor könnyed, szórakoztató, máskor megható, szívszorító, szellemes és elgondolkodtató. Valóban nem dübörögnek benne forradalmi változások, sem éles, korszakos társadalomkritika, nem feszeget politikai összefüggéseket, viszont annyira emberi, kedves és megindító. Fanyar humorral  bírálja gyengéinket, miközben tükröt tart és átvezet a mába, emberi kapcsolatainkat kérdőjelezi meg drámai erővel. Hatásától nem szabadulunk egykönnyen, persze nem is akarunk. Színház a javából, elgondolkodtat, drámai erővel hat. Még egyszer megnézem a műsorfüzetet: vígjáték. Ennyi drámai erővel, sorstragédiával? Azt meg hogy? Minden jó, ha a vége jó, és mindenki elnyeri méltó jutalmát, párját. Ahogyan egy rendes mesében, akarom mondani, vígjátékban. Aha, ha csak ezért nem…

Földesi Ágnesnek – ha nem lenne ilyen fiatal – azt mondanám - ez a jutalomjátéka. Ez az Irma, Lilike, Darvas Lili, de még egy kicsit (vagy nem is annyira kicsit) Melinda, Ofélia és a többi legendás nő, csodálatos teremtés egyszerre. Fantasztikus alakítás. Kezdetben gyermeki, aranyos, bolondos, jópofa, később hódító, csábos, nőies, majd rafinált, akaratos, kétségbe esett, elszánt, végül megnyugvó, boldog. Ady Endre, a kritikus úgy méltatta 1910-ben a Nyugatban Molnár Ferencet, hogy olyan tud lenni, amilyen csak akar: Tolsztoj, Hauptmann, Ibsen, Shaw. Azt írta: „nyolcvan író lakik benne”, s hogy „egynyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó, hatalmas talentum”. Jó úton halad Földesi Ágnes a nyolcvan felé - nem életkorban, világirodalmi alakításban persze.

A szenvedélyes, szertelen, sugárzó Irma, Hamupipőke abszolút ellentéte a színpadon Adél: a komoly, magát racionálisnak, számítónak mutató Adél, az idősödő panziótulajdonos, a büszke, sziklaszilárd nő. Korábban grófi szerető, utóbb a nőcsábász Császár Palinál keresi az örömöket, de férjhez menni Sipos úrhoz akar. Gépies, szövegmondással, rezzenés nélküli arccal, egyenes tartással Nagy Erika kemény ellenfelet formál. Sipos Lajos, a bútorasztalos (meg az író), egyszerre két nő célpontja; Irma őszinte szerelméé és Adél érdekeié. A Jászai-díjas Bartus Gyula ebben a háromszögben visszafogott alakítást nyújt, mintha csak hátralépne, hogy a két nő érvényesüljön, vívja meg a csatát, teljesedjen ki az alakításában. Irmával szemben inkább apáskodó, pedig lehetne hódítóbb is. Adéllal szemben megértő, mintsem a megmondó erősebb nemet játszaná. Persze, tudjuk, kiszolgáltatott és boldogtalan, inkább szánalmat kelt, mint hogy harcias ellenfél benyomását keltené.

Molnár Ferenc kétségtelenül több teret szentelt a női lélek és észjárás rejtelmeinek, mint bármi másnak, valószínűleg jobban is ismerte a gyengébb nemet, mint önmagát. Tege Antal rendező pedig nagy szakmai alázattal és szeretettel vitte színpadra szándékait, emelte magasba Irma és Adél figuráját. Még Császár Pál lehetőségei is korlátoltak, a hódító inkább engedelmeskedik Adél parancsainak, és óvatosan reagál Irma kitöréseire. Czitor Attila elegáns, árnyalt szerepformálással erősíti a csapatjátékot.

Roticsné, a kuplerájfőnök szintén a női fölényt fokozza, Komáromi Anett markáns alakítást nyújt. Csomós Lajos, Fehér Tímea, Benkő Géza, Boldog Ágnes, Nádra Kitti és Kerek Vivien képviseli a pesti környezetet, egészíti ki a stábot.

Egyed Zoltán festői díszletei szépen ötvözik a meseszerűség és a keserű valóság jegyeit, a kor és a helyszín hangulatát, igazi légkört teremtenek a színpadi játékhoz. Kiss Kata jelmeztervező korhű, nosztalgikus, karaktereket és helyzeteket hangsúlyozó, ízléses ruhákba öltöztette a szereplőket. A zenei aláfestésről ifj. Mlinár Pál gondoskodott.

Szeretet, álmodozás, pilótarepülés és őszinteség nélkül unalmasabb az élet, szegényebbek lennénk, s mindezt időnként nem árt elmondani, felmutatni főleg a színházban, ahová sokan éppen ezért járunk. Végszónak idekívánkozik még egy nyugatos Ady-idézet Molnár sajtos művészetéről. „Szimbólumai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettőséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának. Ez a Molnár Ferenc színpada, s ez az a Molnár Ferenc, aki igenis meg tudta csinálni, amit különb kultúrák sikerre vágyó íróművészei is csak a vagy-vaggyal tudtak elintézni. Elbuktak, mert művészek maradtak, vagy diadalmaskodtak, mert teljesen eldobták a színpadon becsületük és művészetük terhét…”

Niedzielsky Katalin