Kontraszelekció és pozitív attitűd

„Ezúton is javaslom mindenkinek, aki értesült már a Programról, és fontolgatja, hogy pályázik, kezdjen el már most nagyon-nagyon-nagyon gondolkodni rajta, még akkor is, ha a pontos kiírás még nincs is a kezében.”

- Hogy érzi magát Kovács Gerzson Péter mostanság?

- Hosszabb nyaralás után hazatérvén, sokkolóbb szembesülni a hazai valósággal, mint amikor folyamatosan jelen vagyunk benne. Lombardiában autózván ismét megláttam a jól ismert várakat a dombtetőkön, és körülöttük a kultúrtájat: ahol nincs megművelve a föld, ott gyár áll, az emberi civilizáció jelenléte minden pillanatban érzékelhető, mindez egy olyan történelmi tájban, mely nagyon régóta ilyen. Ez a táj egy időben hordoz magában sok-sok századot és közben a jelent, a modern kort, a legújabb kort, nos, ezeket a távlatokat együtt látni öröm számomra, mert én hiszek az emberi civilizációban.

De elkeserítő is, hogy miért nem látom ezt itthon is. Miért kell elutaznom Magyarországról, hogy ilyen élményekben részesüljek? Más országokon is átment a két világháború, máshol is ölték egymást az emberek azért, hogy az erőforrásokat megszerezzék, de akár a mérhetetlen veszteségek ellenére is megmaradt a kultúra, a civilizáció kontinuitása. Beépült a létükbe, a hétköznapjaikba, a gazdasági teljesítményükbe, a dizájnba, az értékrendjükbe, az elvárásaikba, az öntudatukba – ez is mind kultúra, helló! Az a kis fémlapocska, mely az ablakpárkány kövébe van beépítve, amelyben egy pici kis mélyedés van, oda kell a zsalugáter fémtüskéjének belecsúsznia, és az zökkenőmentesen illeszkedik is, nem zötyög, nem kotyog, nem feszül, pont a helyén van, és a kőkönyöklő csak annyira van megfarigcsálva, hogy a kőszerűségét érezzem, de már szolgálja az én kényelmemet. Ezek így együtt sok évszázadot, vagy évezredet hordoznak magukban, és én rákönyökölök és elszomorodom, amiért mindezt észreveszem.

- Ezek a nyaraló magánember, vagy a művész megfigyelései?

- Én, hogy Krasznahorkait parafrazáljam, akkor is koreográfus (művész) vagyok, ha épp nem dolgozom a próbateremben, így lépten-nyomon a kultúrával találkozom, és a hétköznapi megnyilvánulásait tapasztalom meg, erre vagyok fogékony, ez nem igényel külön figyelmet. Olaszországban és Franciaországban, ahol most „éltem egy darabig”, a Mediterráneum pozitív derűjét, kulturális folyamatosságát érzékeltem, és nem feszültséget, morózusságot, udvariatlanságot, arroganciát, mint itthon, ahol ebben élek már elég régóta… És folyamatosan azt érzékelem, hogy rossz irányba változik nagyon sok minden. Művészként jórészt azzal foglalkoztam és foglalkozom, ami körülvesz, igyekszem jól megfogalmazott kérdéseket feltenni, és rájuk megfelelő válaszokat adni – e nélkül a Világ csak úgy megtörténne velünk.

- Mi tönkretesszük egymást, és romlik nálunk a kultúra?

- Egyértelműen. Azt látom, hogy egyre kevéssé érhető tetten a teljesítmény pozitív értékelése, és egyre inkább kontraszelekcióval kerülnek kiválasztásra a produkciók és alkotók. Tehát egyre többen nem az általuk teremtett művészi minőség alapján jutnak lehetőséghez, színpadhoz, megbízáshoz, mediális megjelenéshez, hanem az adott kulturális teret dominánsan uraló érdekkörhöz fűződő kapcsolódásuk mértékétől, aktuálisan megerősített hűségesküjük hőfokától függően.

- Hogyan jelenik meg a műalkotásban a környezet hatása? A te esetedben tehát a koreográfiában, színpadi fényhasználatban, a dizájnban hogyan érhető tetten a világunkról alkotott véleményedet?

- Egy jó festmény nem arról szól, amit ábrázol. Ez érvényes regényre, drámára, versre, filmre, táncra, zenére, minden műalkotásra. Mindez azért fontos, mert többé-kevésbé igyekszünk megtanulni a dekódolás technikáját, ezáltal megérteni, és ezzel egy időben értelmezni a műalkotásokat. Ebben a sorban a tánc erősen hendikepes, mert a keresztény, elsősorban katolikus világnézet által meghatározott európai kultúrában dominánsan jelen van a „bűnös test” szimbóluma. (Ezért is nincsenek rituális táncok a keresztény kultúrában – azaz nem alakult ki történelmileg a tánc elvont tartalmak kifejezésére való képességének az elfogadottsága). A tánc maximum illusztratív, díszítő és szórakoztató lehet (vagy nagyon egyszerű üzenetek közvetítője). Nem is alkalmas elvont gondolatok közlésére, hiszen primitív (pogány). Csupán test! Azért nehéz táncban megnyilatkozni, mert nagyon nehéz megtalálni azt a nyelvet, melyet dekódolni tud a befogadó. De nem reménytelen… Tanulható és tanítható.

- Ezt a nyelvet keresed a koreográfiáidban?

- Szerintem nem a nyelvet keresem, hanem a nyelvhasználat módját. Azok sem biztos, hogy értik egymást, akiknek közel azonos a szókincsük, mert lehet, hogy a referenciális bázisuk egészen más.

- Szerepet játszik a megértés, ne adj isten, a közérthetőség problematikája abban, hogy az utóbbi időben kevésszer jelentkezel új koreográfiával, talán nem túlzás: mintha elhallgató-félben volnál?

- A hozzáférés feltétele a támogatási források egy részéhez az, hogy minden évben létre kell hozni legalább egy új produkciót. Én ezt teljesítem (sőt, túl is teljesítem), immár harminc éve. Ezen túl, például tavaly én voltam az Ördögkatlan egyik díszvendége, akkor is, idén is többször felléptünk, voltunk a Művészetek Völgyében két darabbal, játszottunk Egerben, Veszprémben, Nyíregyházán, a Nemzeti Táncszínházban többször is, hamarosan filmbemutatónk lesz. Amúgy meg eszembe jut az a holland médiacég, amely évek óta hatalmasat kaszál az általuk kitalált kvízműsorok felhasználási jogával. Minden tévétársaság vevő az ötleteikre, mert az embereket nem a hírek, a drámák, a művészet érdekli, hanem az álvalóság, melyet ezekben a műsorokban felkínálnak nekik – valóság gyanánt. Tombol az álvalóság-biznisz!

- Ez azért jut eszedbe, mert te is álvalóságot kínálsz a műveidben? Ugyanis nagyon furcsa világok jelennek meg a Déja Vuben, a DiverZityben vagy a Ratville-ben, és még folytathatnám…

- Éppen ellenkezőleg. Én nem álvalóságot mutatok meg, hanem olyan világokat teremtek, amelyek reflektálnak, de legalábbis hivatkoznak a színpadon kívüli valóságra. Ha az említett darabok figuráit és szituációit furcsának tartod, jó munkát végeztünk: ráirányítottuk a figyelmed olyasmikre, amiket eddig nem vettél észre. Lehetséges, hogy a fogalmazásmód és a közlendő iránt, amit én színpadra állítok, a nézői fogékonyság csökken. Egyébként nemcsak Magyarországon, hanem világszerte tapasztalható egyrészt egy, a társadalomtól elforduló, elit formai cizelláció, másrészt egy, mondjuk szocio-konceptuál, demonstratív fogalmazásmód. Én egyik körbe sem tartozom. Jut eszembe, néhány éve a kortárs tánc legnagyobb manieristájának neveztél: nos, ízlés témakörben nem vitatkozunk, ugyebár, de ne feledjük, hogy a manierizmus kifejezés egy átmeneti kor művészettörténeti megjelölésére szolgált – ha van korszak, amit átmenetinek nevezhetünk, hát a mostani az.

- Alkotóként ezért is vonod visszább magad? Nem fogékonyak az emberek a sajátos fogalmazásmódban felmutatott valóságábrázolásra, ezért elkedvetlenedtél, nem jut rád elég figyelem, pénz, paripa, fegyver, nincs rád nézői igény?

- A holland példát azért hoztam fel, de hozhattam volna a hazait is, mert abban megmutatkozik, hogy az álvalóság iránti igény abból is fakad, hogy az emberek nem akarnak sötét jövőképeket (vagy leleplezett jelent) látni. Inkább szórakoztassuk magunkat hülyeséggel, komplett idiotizmussal! De a nyomasztó kérdésektől manapság már azok a körök is elfordulnak, akik hagyományosan felelősen szoktak gondolkodni. Az öntudatos középosztályra gondolok (azt ugye belátjuk, hogy a politikai függőségben lévő újgazdag elit nem azonos a független polgársággal). Nos, ezek objektív tényezők, és nem hagyhatom figyelmen kívül őket. A pénz, paripa, fegyver és a nézői igény azért nem összekeverendők, bár van köztük összefüggés (lásd fent).

- Mit tehet a művész ebben a helyzetben?

- Hogy mit lehet tenni akkor, amikor azt látod, hogy körülötted minden tönkremegy, és neked egyre kevesebb eszközöd van arra, hogy ezt megakadályozd? Próbálsz tovább lehetőséget, forrást felkutatni, új darabokat alkotni (jövőre Alexander Balanescuval készítünk közös produkciót, és egy másik darab is előkészítés alatt van), ősztől óraadóként tanítok a Színművészeti Egyetemen, továbbjátsszuk a repertoárt, készül a lovas szobrom… Visszavonnám magam? Pozitív attitűd mozgat abban, hogy tegyem, amit teszek.

Kovács Gerzson Péter / fotó: Hamarits Zsolt- Közvetetten ezért bábáskodsz jó ideje az Imre Zoltán Program körül?

- Igen. Ez teljesen egyértelmű.

- Kompenzálsz a kollégiumi szerepvállalással?

- Nem kompenzálok. Sőt, nem valami helyett, hanem őszinte meggyőződéssel, a művészi és tanári munkám mellett a táncművészet jövője érdekében vállaltam a megbízást. A művészi tevékenységemet is mindig – azt gondolom – társadalmi felelősséggel végeztem. És ha most egy ilyen lehetőség adódik, és azok, akik ezt lehetővé tették úgy gondolják, hogy meghallgatásra érdemes gondolataim vannak ez ügyben, amelyek aztán társadalmilag is hasznosulhatnak, akkor én egyszerűen örömmel veszem ezt a lehetőséget. Amúgy a kurátori szerepvállalás sok munkával jár, ami nemcsak rám, hanem a kollégáimra (Ertl Péter, Nagy Zoltán, Pataki András) is komoly terheket ró. Az IZP a jövő befolyásolásának egy lehetséges eszköze, amelyet mindannyiunk, de leginkább a gyermekeink javára kívánunk hasznosítani.

- Az Imre Zoltán Programról annyit tudhatunk, hogy három éven át évi 100 millió forint elosztásával igyekszik majd dinamizálni a táncművészetet, oly módon, hogy a fiatal táncművészeket segíti, nekik teremt lehetőséget megmutatkozásra, kibontakozásra, fejlődésre, továbbképzésre stb. Mit vársz a programtól? Mikor fogod azt mondani, hogy sikeres?

- Már önmagában sikernek tartanám azt, ha három évig működne a program, mert vele olyan források kerülnének be a táncművészetbe, melyek az eddigiekhez képest nagyságrendileg jelentősek. Nem fillérekről van szó. Ha az első év összegzése után el tudjuk érni, hogy továbbra is folyósítsák ezt az összeget, akkor az már eredmény. De ez csak a primer eredmény. A komoly eredmény majd az lesz, ha a program révén megvalósult projektek az általunk, és a közönség által elvárt minőséget fogják hozni. És ha mintaként szolgálnának a következő kiírások pályázói számára.

- Ha a közönséget is említed, akkor nyilván új alkotások létrejöttét fogja ösztönözni a program. Milyen egyéb területet, témákat fog érinteni a pályázati kiírás?

- Két nagy területre bonthatók a témák. Mind a kettő a fiatalokat célozza meg. A kiírásban értelmezhető lesz, hogy mikor mit értünk fiatalon és pályakezdőn. Az egyik alpontban lesznek olyan kritériumok, hogy azért a pályakezdő is olyan legyen, aki már letett valamit az asztalra. A szó szerint első alkotásukat létrehozóknak meg mentort kell választaniuk – egy általunk összeállított mentorlistából. Ez bő lista lesz, elismert, tapasztalt művészekből, akik majd fogják a kezdők kezét, de nem nagyon szorosan, mert most nem a mentorok alkotásaira vagyunk kíváncsiak.

- Ha – ahogy tervezitek – szeptemberben megjelenik a kiírás, és harminc napon belül be kell adni a pályázatot, lesz elég idejük a fiataloknak arra, hogy átgondolják-kitalálják a tervüket, mentort válasszanak, és a pályázáshoz segítséget, esetleg még pénzügyi lebonyolítót is szerezzenek?

- Az NKA nem írja elő, hogy csak jogi személy pályázhat, és azt sem köti ki, hogy a magánszemélynek feltétlenül pénzügyi lebonyolítója legyen. A mentorválasztással kapcsolatban felmerült a kurátorok között, hogy ha valaki nem talál a mentorok között olyat, akivel el tudná képzelni az együttműködést, javasolhasson mást, és a kollégium majd eldönti, alkalmasnak gondolja-e a személyt mentornak. Hogy lesz-e elég idejük a fiataloknak felkészülni a pályázatra, ez jogos kérdés. Az NKA hivatali rendje szerint a kiírást követően harminc napon belül be kell nyújtani a pályázatot. Ezt tudomásul kell venni, ezen nem tudunk változtatni. A sztenderd pályázatok esetében a pályázók előre kalkulálhatnak, az Imre Zoltán Program sokkal nehezebb képlet, mert ez a pályázat most kerül először kiírásra. Ezért is igyekszünk már a pályázati kiírás szövegének végleges jóváhagyása előtt a potenciális pályázók felé minél több információt eljuttatni. Ezúton is javaslom mindenkinek, aki értesült már a Programról, és fontolgatja, hogy pályázik, kezdjen el már most nagyon-nagyon-nagyon gondolkodni rajta, még akkor is, ha a pontos kiírás még nincs is a kezében.

- Új alkotások létrehozása mellett milyen témákban lehet még várhatóan pályázni?

- Az új produkciók mellett szeretnénk támogatni a rezidensprogramokat is, hogy a fiatalok lássanak világot, találkozzanak más kultúrákkal, ismerjenek meg új módszereket, találjanak alkotótársakat. Ezeknek az utaknak bizonyíthatóan egy új projekt megvalósításához kell kapcsolódniuk. Nem beszéltünk még arról, hogy a fiatal közönséget, a diákokat is megcélozza a program. Szeretnénk, ha értő közönsége lenne a táncnak, ezért a táncszínházi nevelési programok létrehozását és forgalmazását is támogatja a Program. Erre természetesen nemcsak fiatalok, hanem már tapasztalt együttesek és alkotók is pályázhatnak. A színház területén ezek a nevelési programok már nagyon elterjedtek, lásd: TIE (Theatre in education – a szerk. megj.), de nálunk táncban pályázatot még nem írtak ki ilyen projektek támogatására. Itt is lesz lista, melyen azok a szervezetek szerepelnek, akikkel a pályázók majd együttműködhetnek.

- Nem tűnik azért sétagaloppnak egy ilyen pályázat benyújtása. Lesz-e a kiírást követő harminc napban a pályázóknak hivatalos lehetőségük segítséget kérni a pályázatokkal kapcsolatos komoly, vagy apró-cseprő kérdésekben?

- Szerintem a kurátoroknak a pályázóktól mindaddig távol kell maradniuk, amíg a pályázatot be nem adják. A kuratórium tervezi, hogy felkér egy szakmai munkatársat, aki nem vesz részt a döntéshozatalban, tehát lobbizni nála nem érdemes, de kellőképpen tájékozott, és szakmailag kompetens. Ő fog válaszolni a kérdésekre, valamint a pályázók rendelkezésére fog állni a kollégiumi titkár is. A kiírás után pedig, lehetőleg már másnap, tartunk sajtótájékoztatót, utána pedig szervezünk egy széles körű szakmai megbeszélést, amelyen minden érintett érdeklődő részt vehet.

- Néhány pontban össze tudnád foglalni, hogy milyen témákban lehet majd pályázni?

- Körülbelül az alábbiakban: tehát elsőműves alkotók új produkciója, már alkotói tapasztalattal rendelkező alkotók új produkciói, részvétel nemzetközi rezidensprogramban, nemzetközi versenyeken, konferenciákon, fórumokon, digitális portfólió-fejlesztés, rendszeres nyitott tréning szabadúszó táncosoknak, táncszínházi nevelési programok létrehozása és forgalmazása, és nem beszéltünk még róla, de nagyon fontos: új, ingyenes próbahely működtetése. Ez utóbbi kardinális kérdés. Ma Budapesten próbahelyhez jutni szinte lehetetlen, mert amit piaci viszonyok között kínálnak, az általában megfizethetetlen.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2017. Forrás: tanckritika.hu