GG TÁNC EGER: EMBERI TRAGÉDIA

Ahogy a szép kiállítású egri műsorfüzet mondja, Topolánszky Tamás legújabb balettje, az Emberi tragédia Madách Imre nyomán készült. Az irodalmi forrás azonban letagadhatatlan, hiszen a cím, még ebben a formában is egyértelmű asszociációt kelt. Ha pedig a színpadi emlékek birtokában lapozzuk a műsorfüzetet, az is világos, hogy Madách bizony megkerülhetetlen, s jóval erősebben van jelen, mint azt a „nyomán” szó sejteti (akkor is, ha e kifejezés most valamilyen távolságtartó tiszteletet is mutat.) Nem tudni, hogy Madách Imre valójában mennyit sejtett meg az emberi sorsból, mit tudott e sors reménytelen ismétlődéseiről s benne az ember végtelen naivitásáról, de az általa írtak, sajnos, máig aktuálisak. Sőt, egyre inkább azok.

Topolánszky minden értelemben hatalmasat vállalt, ráadásul kétrészes művében erősen kísérletezik az eredeti Tragédia aktualizálásával. Például a mobilokkal vonuló, beszélgető és szelfiző egyen-igény megrajzolása valóban közel áll a mindennapok tapasztalatához, ahogy a paragrafusjeleket mutató táblák sora is utalhat egy kiszolgálóvá lett vagy azzá tett joghatalmi gépezetre. Az efféle képek szinte zárt számokká válnak, és a legerősebb vonulataikban leválnak Madách művéről is, miközben a szerencsétlen emberi tulajdonságok szintjén nem. Már csak azért sem, mert a színpadi akciókhoz választott J. S. Bach-művek konkrét időbe repítenek. Csakugyan, a barokk táncolható, némi fülhasogató hangszerelési trouvaille-jal modernné tehető, ahogy ezt a kortárstánc-bemutatók mostanra állandó zenei munkatársa, Gergely Attila együttműködése is bizonyítja. Persze, a tendencia már sok évtizede elindult… De a nagy nevek valahogy mindig köteleznek. Talán épp ebben rejlik nagyságuk titka. Hogy nem engednek el, nem engednek ki könnyen saját bűvkörükből, ha már valamiért belesétáltunk. Sokan estek már a látszólag könnyű nagy falat csapdájába.

A műsorfüzetből az is kiderül, hogy a rendező-koreográfus szerint „nincs teljes, minden igénynek megfelelő Tragédia-előadás”. Bár nem tudni, hogy az alkotó a világon létező összes Tragédia-előadást látta-e, állítását elfogadhatjuk már csak azért is, mert valójában a világ egyetlen előadása sem képes kielégíteni minden igényt. Valami hiány mindig marad, ezt még az abszolút ismert és rögzült nyelvezetű klasszikus és neoklasszikus művek hű felújításai is bizonyítják, ahogy a jól ismert társulatok kiváló erőkkel történő vendégszereplései ugyancsak. A másik mondatban fölvetett, némileg bizonytalan kérdésre – hogyan lehet a tánc nyelvére lefordítani ezt az igen nehéz művet? – maga a rendező-koreográfus ad elég egyértelmű választ. Mert ha teljesen és egészen a tánc nyelvére akarta volna lefordítani Madách művét, akkor eleve nem hívott volna színpadára prózai színészeket, akik szavakkal idézik föl az eredeti Tragédiát.

Blaskó Balázs és Kalmár Attila

Márpedig megalkotta az idős Ádám és Éva szövegben megnyilatkozó alakjait, míg a fiatal Ádámok és Évák, talán a filozófiai általánosítás szándékával is, színről-színre változó szereposztásban, táncos megjelenítést kaptak. Ám az idős pár férfitagjának szerepében mintha bizonyos összevonás is történne, mintha olykor még Lucifer gondolatai is megidéződnének. Talán azért is érezni így, mert Madách művének fő szellemi mozgatója, mintegy Ádám lét-provokátora, Lucifer most Kalmár Attila beszédet mellőző mozgásos-gesztikus alakításában testesül, ami egészen másféle utakra terelné a fantáziát, mint Blaskó Balázs színpadi tértől függő, hangerősítéssel küzdő monológjai. Az egykori irodalmi elemzések „kétszintes” drámájából így az egri előadásban meghatározhatatlanul sokszintes dráma épült, egy ugyancsak aktualizált keretjátékkal megtoldva, amelyben a családi ünnepségre érkező gyerekek az idős párt születésnapon köszöntik, végül pedig – visszakanyarodva az eredeti Tragédiához – a rokonsághoz tartozó fiatal pár nőtagjának terhességéhez gratulálnak.

Az előadás tehát éppen arról győz meg, hogy a tánc nem elég Madách művének megjelenítéséhez. De milyen is ez a tánc? Hát, a lehetséges válasszal elérkeztünk az újabb neuralgikus ponthoz, mert ez a tánc bizony elég egyszerű. Bár az előadók mindent megtesznek a sikerért, a piros-fekete-fehér kombinációit festő színpadon bemutatják a moderntánc-oktatásában használatos talaj-, levegő- és kontaktelemeket is, sőt, Bach elbírja a jó régi amerikai modern tánc közismert rúgáselemét, a legegyszerűbb kick ball change honosított változatát is (amelyből aztán számtalan variáció született). És amikor az ügyeletes Éva csípején tartva kezét Lucifer is beszáll a csípőtekerés egyszerű mutatványába, az egyenesen koreográfiai mélypont. Vajon érzi ezt egy táncos-előadó? – Egyébként érett társulatok érett táncosainál is ritka teljesítmény, amit anno a Pécsi Balett produkált, amikor kizárólag a mozdulatokra bízta a Jó és rossz kertjében című, 2010-ben készült opus, majd az Orfeusz és Euridiké 2015-ös darabjának sikerét.

A Tragédia kétrészes előadásának szünetében valaki azt mondta, hogy „mindenki azzal főz, amivel tud”, egy másik valaki pedig azt mondta, hogy „ez egy vidéki társulat, amelynek feladatul adták Az ember tragédiájának színpadra állítását.” Mindez akár igaz is lehet, de a nézőtérről eme kijelentésekkel nehéz valamit kezdeni. Az egyetlen elfogadható gondolat az, hogy Madách mellé bármiféle színpadi Tragédia-verzióval méltón odaállni csak úgy lehet, ha valakinek az emberiségről, különösen az emberiség jövőjéről van valamilyen víziója, és ezt képes színpadra fogalmazni. Természetesen senkinek sem lenne jó testközelből megismerni Madách személyesen megélt szörnyű tapasztalatait, de a művét éltető nagyságrendekkel megvívni elszántságot és az emberi komolytalanság jelen korában talán felfoghatatlan(?) elkötelezettséget, belső vállalást is jelent.

Emberi tragédia (GG Tánc Eger – Nemzeti Táncszínház)

Dramaturg/játékmester: Bal József. Zene: Johann Sebastian Bach, Gergely Attila. Díszlet: Mira János. Jelmez: Kovács Tímea. Asszisztens: Kelemen Dorottya. Rendezőasszisztens: Ivády Erika. Rendező-koreográfus: Topolánszky Tamás.

Előadók: a GG Tánc Eger táncművészei és a Gárdonyi Géza Színház színművészei.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. március 13.

Forrás: tanckritika.hu