Új bemutatóval ünnepeli öt éves születésnapját a Váci Dunakanyar Színház
Először rendezel itt a Váci Dunakanyar Színházban.
Először, de mégsem teljesen ismeretlen terep ez számomra, vendégeskedett itt már két előadásom is, a Párnakönyv és az Irma, te édes!. Akkor nagyon megkedveltem a váci közönséget.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorvezető-rendező szakán végeztél. Hogyan lett ebből mégis színház?
Nagy egyéniségektől tanulhattam a televíziózást: Vitray Tamástól, Rangos Katalintól, Horváth Ádámtól, akik az első perctől fogva tudták, hogy engem a színház nagyon érdekel, elnézték, támogatták, hogy ebbe az irányba próbálkozom. Természetesen rengeteg tanulásra, kitartásra és szerencsére volt és van szükség ahhoz, hogy az ember ezen a pályán maradhasson. A mai napig, ha bármilyen színházi próbán járok, figyelem, ki hogyan dolgozik: ez éberen tart. Mindig is úgy gondoltam, hogy a színház a színésszel közös játék. Tőlük tanulom a legtöbbet.
Ennek tükrében, hogyan befolyásolja a munkafolyamatot, hogy nem egy társulattal, nem egy összeforrt csapattal dolgozol?
Természetes, hogy ez egy érezhető, érzékelhető helyzet, és abszolút befolyással van az egész munkafolyamatra. Mindig úgy érzi az ember, hogy teljesen elölről kell kezdenie mindent. Ha ismerősökkel van körülvéve az ember, az ad egyfajta biztonságot: korábban már értettük egymást, akkor most is menni fog. Csakhogy az új impulzusokra folyamatosan szükség van, így egy ilyen "alkalmi társulatnak" rengeteg előnye van. Inspiráló.
A televíziós múlt segít, vagy inkább hátráltat az Adáshiba rendezésekor?
Hátráltatásról szó nincs. De direkt távolságot sem kell tartanom. Hiszen az Adáshiba nem a televízió kártékony jellegéről szól. Gond csakis akkor van, ha a tévénéző önkéntelenül is felmenti magát a gondolkodás alól. Ha az egész nem más, csak a képernyő bámulása. Ez könnyedén eltompít és szűklátókörűvé tesz. Szakonyi Károly a következőképpen fogalmazott erről: „Az a baj, hogy valamiféle kommunikációs LSD-ként fogják fel a televíziót.” Egyszerűen nem tudnak élni a tévé ajándékaival. Pedig akad bőven.
Milyenek az Adáshiba figurái?
Egy családi születésnapra ülnek össze Bódogék. Látszólag minden rendben zajlik, de villámgyorsan kiderül, hogy egy lelki-szellemi közöny összjátékán vesznek részt.
A Bódog család tagjai belesüppedtek elszürkült életükbe. Nézik a tévét, és nem figyelnek senkire, voltaképpen még saját magukra sem. Persze remekül áltatják magukat. Csak a legkisebb fiuk veszi észre a csodát. Ő még akar változtatni ezen a közönyös, eltompult világon.
Szakonyi Károly 1970-ben írta a darabot. Hogyan nyúltatok a szöveghez?
Végtelenül izgalmasnak találom, hogy ez a darab ennyi év után is töretlen aktualitással bír.
A szöveg formálása közben elsődleges célunk volt, hogy egy kicsit elemeljük az időtől, szerettük volna, ha nem köt minket konkrét időhöz a történetet. S bár a darab egy pontján a Holdra szállást közvetítik, világos volt, hogy ettől nem szabad megválnunk.
Mi a legnagyobb nehézség a próbafolyamatban?
Egy egészen furcsa jelenség tesz minket próbára. Mindig eggyel több szereplő van a színpadon, mint amennyi bejött, vagy amennyit látunk. Ott áll a tévé! Hangtalanul, mintegy a negyedik falként, a színpadnyílásként. Még csak nem is valóságos, mégsem szabad róla megfeledkeznünk, mindvégig érzékeltetni kell, nézni, reagálni rá, mégpedig úgy, hogy ez ne váljon unalmassá. Minden pillanatban játszani kell egy láthatatlan szereplővel, és bár ez egy izgalmas viszony, mégsem könnyű ehhez hozzászokni.
Mit szeretnél üzenni az előadással?
Hiszek abban, hogy egy pillanatra sem fordíthatjuk el a fejünket, nem hunyhatunk szemet semmi fölött. Az ünnepélyes vacsora közben azt mondja Bódog: „…egyetek hozzá sok pürét! A püré lenyomja a szálkát.” Én úgy gondolom, hogy a szálkát már le sem kellene nyelnünk.
