Schell Judit: „Jó, ha néha kap az ember egy gyomrost”
Schell Judit erős, ugyanakkor finom egyéniségével páratlan jelenség a hazai színházi világban. Nemcsak otthonosan mozog a különböző karakterű szerepekben, de hitelesen közvetíti, hogy hogyan lehet egyszerre több dimenzióban létezni, folyamatosan nyitottnak maradni, alkotni, és a kultúráért önmagunkról is megfeledkezve a legmagasabb színvonalon tenni. Sárosi Kinga interjúja.
Mit jelent neked a Balaton, gyerekkorodban gyakran jártatok nyaralni, vakációzni ide?
Persze, a szüleimmel természetesen mi is itt nyaraltunk legtöbbször, leginkább sátraztunk, kempingbe jártunk. Gyerekkorban mindig nagyobbnak tűnnek a távolságok egyébként is, de mivel mi Debrecenben laktunk, mindig Budapesten aludtunk egy éjszakát, úgyhogy csak két nap alatt értük el a Balatont. Szeretném minden nyáron megérinteni a tengert is, de a Balaton fixen megvan. Már az első kellemesebb napokon is szívesen lemegyek csak Zamárdiig, a horgászok ilyenkor már ott vannak, a hangulat is megvan és a Tihanyi apátság is ott van, ott is lesz még egy darabig. Viszont a téli Balaton élménye valahogy kimaradt eddig.
A déli vagy az északi partot szereted jobban?
Változó, ha déli part, akkor Zamárdi, a barátnőmnek ott van háza, ide járunk gyakran, amikor még pici volt a nagyfiam, vele is mindig itt nyaraltunk. A barátaimnak meg az északi parton van házuk. Nekünk soha nem volt nyaralónk, mi most is úgy vagyunk a Balatonnal, hogy kakukk módjára mindig beköltöztünk valakihez kicsit vendégeskedni.
Mennyire jellemző, hogy vidékre, falusi környezetbe jársz feltöltődni?
Nem jellemző, gyerekkoromban Debrecen kifejezetten falusi volt, effektíve este 6-kor már nem nagyon voltak az utcán. Időközben persze ott is beindult a kulturális vérkeringés, igazi nagyvárosi hangulat lett, de a csendes vidéki nyugalom után örültem, hogy a budapesti nyüzsgésbe kerültem. Most nem a belvárosban lakom, a nyugalmat, a csendet így otthon megkapom, nálunk csak a madarak csipognak, nem jut el hozzánk a város zaja.
Gondolom, néha messzebbre is elutaztok, úgy tudom, Olaszországhoz különösen erős vonzalom fűz.
Na igen, ott bármikor el tudom képzelni magam. Most is oda megyünk nyaralni, nekem Olaszország az alap. Minden négyzetcentiméterét imádom, most éppen a Ligur-tengert, La Spezia környékét fedezzük majd fel.
A színészeknél sokszor előfordul, hogy még ha intenzív, leterhelő időszakokat is élnek meg, annyira szeretnek egy szerepet, annyira azonosulnak vele, annyit kapnak tőle, hogy még a fáradtság is feltöltő hatású lesz..
Nagyon sok olyan szerep van, ami sokat ad, de vannak levezető szerepek is, amik azért hasznosak, mert ezekben ki tud jönni a hetek, hónapok óta gyűlő feszültség. Olyan más idegrendszeri állapotba kerülhetsz át, ami teljesen kiemel a hétköznapokból.
Mi alapján vállalsz el egy szerepet? Van olyan karakter, műfaj, amit nem érzel magadénak?
Van olyan szerep, amit nem fogadok el, de persze a színházban más a helyzet, mert ugye ott társulati tag vagy, rád osztanak szerepeket, elég szélsőséges eset kell ahhoz, hogy visszautasítsak valamit. Külső megkeresés, színházi, filmes vagy televíziós szerepekre tudok igent vagy nemet mondani. Vannak kizáró tényezők, egy filmszerepnél elolvasom először a forgatókönyvet, megnézem, ki a rendező, kik a szereplők, ezek összessége alapján döntöm el, hogy elvállalom vagy nem az adott felkérést.
Tavaly év végén az Álomutazó című mesemusical-ben játszottál, ez is egy új szerepkör volt, miért döntöttél úgy, hogy belevágsz?
Tetszett a szereplőgárda, maga a történet, illetve a rendező személye is sokat nyomott a latba, de a teljes alkotócsapattal nagyon szívesen dolgoztam együtt.
Szívesen játszol olyan szerepeket ahol az énektudásod is kamatoztatnod kell?
Most már igen. Három éve újra elkezdtem énekelni tanulni, úgyhogy mára már odáig fajultam, hogy koncertünk is van László Boldizsárral, tavaly ezzel léptünk fel a Kultkikötőben. Az Álomutazóban is nagyon szerettem, hogy énekelni kell, mikor elvállaltam, még nem is tudtam, hogy ez egy énekes szerep. Ráadásul a gyerekeim legalább megtudtak nézni egy nekik szóló előadásban.
Ha már az álomnál tartunk, te álmodozó típusnak tartod magad?
Az Álomutazó történetében nem álmodnak és nem is álmodoznak az emberek. A darabban a gépek mindent megcsinálnak helyettünk, nem kell a fantáziánkat használni. Ha Cosinus tanárnőnek nem, nekem még vannak álmaim, nem irreális dolgokat álmodom, csak olyat, ami elérhető. Eddig is álmodoztam azért jutottam el idáig.
Sok-sok éve ismert színésznőként éled a mindennapjaidat, mennyire vannak szinkronban a szerepeid az életed változásaival, nagyobb mérföldköveivel? Látsz a saját érési folyamatodhoz köthető szemléletváltozást a darabjaidban?
Érnek a szerepeim, már tapasztaltabb karaktereket kell játszanom. Sokat változott a színházi élet, régebben jobban oda tudtak figyelni arra, hogy az adott színész éppen melyik korban van, és melyik szerepet kell ahhoz eljátszania, hogy fejlődjön a pályáján. A rendezők, a színházigazgatók tudták, hogy 20 vagy 30 évesen melyik szerepeket kell eljátszania valakinek, ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, tehát volt egy koncepció a színésznevelésben is. Ma már persze annyira üzleti alapú lett a színház is, hogy erre nincs sok lehetőség. Fel kell venni a harcot, el kell érni, hogy az emberek ne a kereskedelmi csatornákat nézzék, hanem inkább a színházba jöjjenek. Ebbe már lehet, hogy nem fér bele a színésznevelés.
A Dalban vállalt zsűritagságod is ennek a folyamatnak egy része?
Nagyon megszerettem a zsűrizést, pedig először nem nagyon értettem, hogy mit fogok én ott csinálni a zenészek között, azt gondoltam, hogy engem onnan ki fognak nézni. De éppen az volt a lényeg, hogy én a produkciót komplexen nézem. A legjobban egyébként azt élveztem, hogy végre nem nekem kell szerepelni.
Pályád során mestereid voltak Horvai István, Kapás Dezső, Valló Péter és Kulka János, ki miben vitt téged előre?
Horvai István és Kapás Dezső az egyetemen voltak az osztályfőnökeim, és azt hiszem, hogy a legjobb kezekben voltunk abban az időszakban. A mi osztályunk összetétele is nagyon erős volt, Fekete Ernő, Anger Zsolt, Kamarás Iván, Hajdú Steve, Marozsán Erika, Gregor Bernadett, és még sorolhatnám. Ez a két tanár az alapjainkat rakta le és a színházhoz fűződő alázatot is nagyon sokat boncolgatta, többször darabokra szedtek minket, az önbizalmunkat lerombolták, hogy aztán újra építhessük magunkat. Megtanultuk azt is, hogy csupán attól, hogy elvégezzük a Színművészeti Főiskolát, még semmik nem vagyunk, ha valamit majd szépen felépítek a pályámon, akkor leszek valaki. Kicsit máshogy engedtek ki minket az iskolapadból, mint ahogy az manapság jellemző. De nem baj, előbb-utóbb mindenki megkapja a lefejezést, hogy újra tudja építeni önmagát. Az élettől is jó, ha kap az ember egy csavart, egy gyomrost, sokkal értékesebbé válhat utána. Valló Péter nagyon színészközpontú volt, ő például figyelt arra, hogy nekem milyen darabokat és szerepeket kell eljátszanom és nagyon megbíztak bennem. Ilyen volt a Ványa bácsi és a Szerelem is. Kulka János pedig rengeteget átadott az alázatról, a színházi etikáról. Nagyon sok minden múlik azon, hogy az első időszakban hova kerül egy fiatal színész, mit és milyen ízlést szív magába.
Milyen szerepeket játszol mostanában?
Sokat játszom, itt a Thália Színházban idén két bemutatóm volt, a Csoda korban élünk és a Premierajándék. Eredetileg úgy volt, hogy ezzel nekem vége az évadnak, de aztán bejött az Álomutazó. Akkor már éreztem, hogy elfáradtam, nagyon kemény volt az év vége, napi három előadást játszottunk egy héten keresztül. Sokszor azt sem tudtam, hogy hány óra, éjjel vagy nappal van-e, gyakorlatilag, amikor nem a színpadon voltam, a magammal hozott kempingágyon feküdtem. Aztán rögtön jött egy újabb felkérés, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről egy rendező szakos hallgató, Tarnóczi Jakab hívott, bár nem ismertem őt, de az ösztöneimre hallgattam és vállaltam a felkérést. Nagyszerű dolog lett belőle, Heinrich von Kleisttől, a Schroffenstein családot rendezte meg az Ódry Színpadon. Igaz, csak éjszaka játsszuk, mert vegyesen diákok és végzett színészek szerepelünk és nehéz volt időpontot egyeztetni, de nagyon jól sikerült, szakmailag is jó híre lett ennek az előadásnak. Bekerülhettem egy egészen új közegbe, és együtt tudtam játszani Hegedűs D. Gézával, Máthé Zsolttal, Friedental Zoltánnal. És amikor azt gondoltam, hogy most már végre pihenhetek, akkor kértek fel a Siegfried-idill, avagy Egy barátság vége című Szálinger Balázs darabra, amit Kálloy-Molnár Péter rendezett az Operában. Különleges tapasztalat volt ez az előadás is, egy 18 tagú zenekar Wagnert játszott közben és volt két balett betét is. Az, hogy én a színpadon fekszem egy ágyon és körülöttem ott balettozik két profi táncos, hát, most is ráz a hideg, ha arra gondolok, hogy egy ilyen élmény részese lehettem.
Mennyire mész a megérzéseid után és mennyire hozol racionális döntéseket az életedben?
Hallgatok a megérzéseimre, de persze a tapasztalat is számít, a kettő együtt működik jól. A racionalitást valószínűleg az hozta az életembe, amikor az első gyerekem megszületett. Úgy érzem jól magam, ha egyensúly van. Ha mindenki jól van körülöttem, akkor én is jól tudok működni a saját területemen.
Magadra is jut időd, a saját hiányaidat is észreveszed?
A magam részét inkább kiveszem azokból a pillanatokból, amik adódnak, például amikor a kutyával reggelenként kimegyünk 1 órát sétálni az erdőbe, ilyenkor én is kikapcsolódom.
Mindig úgy tűnsz nekem, mint egy olasz „mamma”, aki erős kézzel, egyfajta ősi női erővel, ugyanakkor finom ráhatással irányítja a család minden tagjának életét..
Éppen most mondtam valahol, hogy azt hiszem, hogy minket jobban szabadon hagytak a szüleink, én próbálom a gyerekeket tudatosabban irányítgatni erre-arra. Lackónál például az, hogy elmenjen külföldre nyelvet tanulni, egészen kicsi kora óta beszédtéma volt, de megvártam, míg ő áll elő vele. Vagy amikor azt láttam rajta, hogy nem nagyon tudja, mi legyen a gimnázium után, megbeszéltük, hogy jót fog tenni az angol nyelvtudásának, ha három hónapra elmegy Amerikába. A középső fiamat pedig éppen most kezdtük el zongoraórára járatni, iszonyatosan ügyes.
Milyen terveid vannak a közeljövőben?
A legújabb kihívás az életemben, hogy én lettem a Thália Színház művészeti vezetője. Amikor felkértek, nagyon elgondolkodtam és kértem pár napot, összeírtam magamnak, hogy mit képzelek el, és ha elvállalom, akkor mit szeretnék csinálni, mit szeretnék megvalósítani. Az a célom, hogy a képességeimnek megfelelő legmagasabb minőségben teljesítsek. Aztán, hogyha mégsem megy, akkor meg szeretném adni magamnak azt a szabadságot, hogy azt mondhassam: nem megy, de megpróbáltam.
Forrás: marieclaire.hu
Fotó: Emmer László
