Antigonék és Oidipuszok ma is vannak

Premier lesz, nem is akármilyen! Arthur Miller PILLANTÁS A HÍDRÓL című világhírű drámáját mutatja be a Békéscsabai Jókai Színház október 26-án. Csiszár Imre Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művésszel, az előadás rendezőjével a görög dráma megszállottjáról, az ösztönök uralmáról és a „sokféle” színházról beszélgettünk. (Niedzielsky Katalin interjúja)

• Arthur Miller PILLANTÁS A HÍDRÓL című drámáját 1955-ben írta, miért mutatja be most a Jókai Színház ezt a több mint hatvanéves amerikai darabot?

• Miller munkássága rendkívül érdekes és a huszadik századi drámairodalomban egyedülálló; egy olyan íróval állunk szemben, aki tiszteli az antik irodalmat, és ez ritkaságszámba megy, általában a görög drámáról, gondolkodásról kevés szó esik. Miller megszállottja volt a görög drámairodalomnak, hitvilágnak, mitológiának, valamint az abból készült, megformálódott színpadi emberábrázolásnak. Mit jelent ez? A drámáival azt akarja bizonyítani, hogy az a sorstragédia, ami a görögöknél megmutatkozik, érvényes a huszadik században is. Semmi különbség nincs Antigoné vagy Oidipusz és egy mai hős tragédiája között, a dráma megismétlődik a huszadik században is, csak más keretek között, más a külcsín. De a lényeg, a probléma gyökere ugyanaz, változatlan, még pedig azért, mert az emberiség ilyen, az ösztönvilág szempontjából semmit sem fejlődött az évszázadok során. Mindig az ösztönök vannak összeütközésben a kultúrával, a civilizációval, ami természetesen fejlődik, de az ösztönvilág tőlünk, a szellemiségünktől, a pszichénktől függetlenül működik. Ez az ösztönvilág szembekerül mindazzal, amit mi úgy nevezünk, hogy törvények, és akkor a törvények és az ösztönök összeütközéséből jön létre a konfliktus.

• Éppen egy ilyen konfliktus áll a PILLANTÁS A HÍDRÓL című darab középpontjában.

• Egy férfi furcsa öregkori szerelme egy kislány iránt, amit megpróbál szemérmesen leplezni, nem kimutatni, de mégiscsak megvan, működik – ez áll a darab középpontjában. A férfi hirtelen egy olyan helyzetbe kerül, hogy riválist lát ezzel a lánnyal való kapcsolatában, és ez az új helyzet elindít benne olyan drámai folyamatokat, amik végül is tragédiához vezetnek. Maga a tragédia műfaja a huszadik században sokak szerint lejárt, Miller a darabjaiban ennek az ellenkezőjét bizonyítja: A salemi boszorkányok vagy ennek a darabnak a szereplői is tragikus hősök. A tragédiáról pedig tudjuk, hogy nem a szomorú helyzet a lényege, hanem egy katarzis, a hős áldozata, ami katartikus élményt okoz a nézőben.

• Eddie Carbone bár egyszerű ember, alakjával - a szerelmi szálon túl is - nagyon sokféle emberi kapcsolat, tett-következmény erkölcsi összefüggéseire világít rá.

• Egy roppant egyszerű munkásember, aki úgy érzi - a rengeteg munkával, teljes önfeláldozással a családjáért - elérte élete célját. Ő az úr az otthona fölött, az van ebben az otthonban, amit ő akar, szeretettel veszik körül, és tulajdonképpen úgy néz ki, hogy itt semmi probléma nincs. A Micimackóban van az a nagyon fontos mondat: „Egy perccel a baj előtt még nem volt semmi baj.” Ahogy megérkezik a két új szereplő, a két emigráns rokon, fölbolydul ez az egység, ez a harmónia, és a felbolydult légkörrel maga körül ez a végtelenül egyszerű gondolkodású ember nem tud mit kezdeni. Ezért elmegy egy bölcsebb, okosabb emberhez, hogy segítsen neki, ez az ügyvéd, akinek a tanácsát kéri egy ilyen kilátástalan helyzetben. Látszólag egy homoszexuális fiú udvarol annak a lánynak, akibe ő látens módon szerelmes. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Az ügyvéd nem tud tanácsot adni, mert itt van az ősi ok, hiszen ebben a kisemberben az ősi ösztönök működnek. A másik ember pedig a jog, a törvény embere, és ez a kettő nem találkozik, nem segít egymásnak. A jog és az ösztön nem tud egymással kapcsolatba lépni, igazi ösztönproblémára semmi nem ad választ.