“A FIZIKAI SZÍNHÁZ A MAI NAPIG NAGY SZERELMEM” – INTERJÚ SIPOS VERÁVAL
A színésznőt egy eddig nem látott oldaláról ismerhetjük meg: színdarabot írt Fizikai színház kezdőknek és haladóknak címmel. Sipos Verát a Jurányi Latte kérdezte.
Kiválasztottak / Fotó: Gordon Eszter
Mielőtt találkoztunk említetted, hogy sűrű hét áll mögötted és aki ismer, nem is lepődik meg ezen, hiszen rengeteg mindent csinálsz egyszerre, játszol, írsz, koreografálsz, táncolsz… és mire az interjú megjelenik, egy újabb olvasópróbán leszel túl. Mikor lesz saját darabod?
Épp most, én írtam ezt a darabot, de úgy kell felfogni, mint egy librettót egy operához. Fizikai színházas lesz, a címe is elárulja: Fizikai színház kezdőknek és haladóknak – ilyen formán a szöveg mindössze 10 oldal.
Mi ihletett meg?
Nem is tudom, hogy követte egyik dolog a másikat. Nagyon régóta írok, főleg verseket, de egyszer csak elkezdtem inkább pici történetekkel foglalkozni. Valahogy elegem lett az önmarcangolásból, a szerelmes vagy szerelmi bánatos költészetből, bármennyire is próbáltam ezeket mindig humorral kezelni. Aztán elkezdtem nagyjából 8 mondatos történeteket kitalálni, amik abból fakadnak, hogy nagyon szeretem nézni az embereket, megfigyelni a pillanatokat. Egy-egy jelentéktelennek tűnő párbeszédből elképzelek például egy anya-lánya kapcsolatot, mert olyan érdekes, hogy ezekben a gesztusokban vagy fél mondatokban szinte benne van két ember kapcsolata, vagy amit én hozzá képzelek. Gyerekkorom óta jellemző rám, hogy extrém módon emlékszem ilyen párbeszédekre, és most ez kezdett el foglalkoztatni: mini történetek, pillanatok fikcióba ágyazva s kicsit elemelve. Amikor Soós Attilával elkezdtünk azon gondolkodni, hogy milyen előadást csinálhatnánk közösen, egy ötlet kapcsán felolvastam kettőt-hármat, amit addig megírtam már és annyira megtetszett neki, hogy ezekből született meg a darab alapgondolata.
Sipos Vera / Fotó: Dumaszínház
Egyértelmű volt, hogy fizikai színházon keresztül szeretnéd megvalósítani?
Amikor Attilával beszélgettünk azt mondta, hogy az ő csapata már elég régen csinált fizikai színházat, én pedig Fortés voltam sokáig, tehát nekem szintén kenyerem a mozgás. Így nagy kedvünk lett ehhez a formához, és úgy tűnt az anyag is alkalmas lehet rá. Viszont íróként ez most egy teljesen ismeretlen terep lesz számomra. Az egyik pillanatban tartok tőle, a következő pillanatban pedig már nem izgulok, mert azt gondolom, hogy ugyanúgy dolgozom vele, mint bármelyik másik anyaggal. De az, hogy látom kinyomtatva, színházi szövegként az egymás utáni oldalakon, és a kollégáim fogják mondani, az azért olykor nehéz lelki folyamat. Mindemellett kihívás is, hogy mostantól nem a fióknak írok, hanem fel kell készülni, hogy az emberek elmondják róla a véleményüket.
A Kiválasztottak c. előadásban énekelsz is, foglalkoztat a zene?
Igen, nagyon szeretem csinálni, de csak teljesen amatőr vonalon tudom, mert sosem voltam benne ügyes, sőt. A zenei képzettségem annyi, amennyit az iránta való szeretetből összeszedtem, mert sosem hagyott nyugodni, hogy ennyire szeretem a zenét, de nincs hozzá készségem. Tizenéves koromban kezdtem el autodidakta módon megtanulni furulyázni, gitározni, a főiskola után pedig jött a pozan, valahogy mindig jól esett hangszereket megszólaltatni. A zene most is része a mindennapjaimnak, rendszeresen járok énekelni, de nincs igazán szép hangom vagy remek ritmusérzékem.
Az előadásban mégis harsonát ragadsz és hozzád kapcsolódik az elhíresült dalbetét is…
Természetesen, ha már tanultam rajta játszani, és van is rá lehetőség, nem mondok nemet, de elég maximalista vagyok és szeretem, ha valami profi, így pont annyit vállalok, ami még kihívás, de nem haladja meg a képességeimet. A Kiválasztottakban valami csodálatos befújni azt a nyolc hangot, ráadásul egy zenekarral együtt! Amikor a mocskos-dalt tanultam, akkor volt először olyan érzésem, hogy ha jövök-megyek az utcán, ezt nem lehet csak úgy hangosan gyakorolgatni. Például a 12. kerületben, ahol laktam, nagyon furcsa volt dúdolgatni ezt a szöveget… és az is, amikor énekórán teli torokból nyomtam a nyitott ablak mellett, hogy “mocskos zsidók…”
Táp Színház: Piccadilly cirkusz / Fotó: theater.hu
Hogy kerültél kapcsolatba a Gólem Színházzal?
Érdekes módon innen-onnan ismertem Borgula Andrást, láttam a Lefitymálva c. előadást is. Egyszer szólt, hogy készül egy pályázatra és beleírna engem is: az lenne a történet, hogy egy nap arra ébred az emberiség, hogy eltűntek a zsidók, benne vagyok-e? Olyan felkérés volt, amire nem lehetett nemet mondani. Nekem egyébként ez egy nagyon fontos találkozás , mert rég nem volt részem ilyen közösségi élményben. Közel áll hozzám az ilyen fajta létezés – mindig jövök a Heti betevőre vagy a Gólem főzésekre – mert a színészeten túl fenntartanak egy erős közösségi létet is. Amióta nem vagyok társulatban, ez nagyon hiányzik.
A társulatnélküliség tudatos döntés volt?
Igen, és tulajdonképpen az volt a vágyam, ami történt. Nekem a Forte és a fizikai színház a mai napig nagy szerelmem, de nagyon szerettem volna még sok minden mást is csinálni. Annyira éhes voltam arra, hogy még sokat lássak! Lukáts Andor osztályfőnököm már az elején megmondta, hogy ez nem lesz könnyű és teljesen igaza lett, de az akkori kereteket szűknek éreztem. Azt akartam, hogy törjön bele a bicskám és nekem kelljen megküzdeni bizonyos feladatokkal. Alapvetően társulati embernek tartom magam, a szabadúszás nagyon magányos dolog szerintem. Egy jó próbaidőszak után, mint amilyen a Kiválasztottak is volt, az, hogy nem találkozunk a következő héten is és nincs még két-három előadásunk együtt, maga a depresszió. Persze vannak bázisok, a Jurányi is egy ilyen nekem, nagyon élvezem, hogy itt össze lehet futni egy jelmeztervezővel és együtt lehet kávézni egy táncossal.
Kiválasztottak / Fotó: Gordon Eszter
Magadat hol tudod meghatározni mindemellett?
Én valahogy abban hiszek, hogy az jó, ha olyan szerepet játszom, amely minden porcikájában más, mint ami én vagyok. Például itt volt a Jurányiban a Szóvirágok is, ami egy sarkalatos előadás az életemben, mert abba a szerepbe belebújni olyan volt, ami elsőre tökéletesen idegen volt tőlem, de aztán pedig már nagyon nehéz volt letenni. Nekem ez is nagyon izgalmas. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy mindenkinek van egy alkata, ami meghatározza, de egyre nyomasztóbb ez, hogy rád néznek és azonnal valamilyennek kell lenni. Az tény, hogy nagyon nehezen menedzselem magam…
A Kérsz teát?! avagy miért olyan bonyolult a nem, ha szexről van szó? előadás kapcsán milyen visszajelzések érkeznek? A téma már önmagában nagyon megosztja az embereket.
Nagyon-nagyon vegyes, és közben én is hullámvölgyeket élek meg. A legutóbbi előadás előtt azt gondoltam, ennek semmi értelme mert soha nem lesz ebből változás, megmozdíthatatlan a magyar emberek gondolkodásmódja. Volt azonban olyan előadás is, ami után úgy láttam, hogy azért mégsem így van, mert jött egy olyan nézőréteg, aki nyitottabb volt és nem azt kezdte el mondani, hogy de hát a férfiakat is zaklatják. Ez is egy létező probléma, de furcsa tud lenni, hogy a nők elleni szexuális zaklatásról beszélünk és a végén a férfiak lelkét kell ápolni. Eleve rendkívül üdvösnek tartom, hogy egyáltalán eljönnek erre az előadásra, mert az azt jelenti, hogy valami miatt érdekli őket, nekünk pedig az a tisztünk, hogy ezt a lehető legjobban eljátsszuk és felkeltsük bennük a témáról való közös és építő gondolkodást. Azt is nagyon fontos hozzátenni, hogy ez az előadás egy figyelemfelkeltésnek indult és nem az volt célja, hogy feltárja a mélyebb okokat, hanem, hogy akár humorral is lehessen közelíteni ahhoz, miért nehéz nemet mondani bizonyos dolgokra.
Sipos Vera / Fotó: juranyi.hu
Az előadás még bőven a metoo kampány előtt született, mi változott bennetek az évek alatt?
Azt gondolom, hogy annyira felkavarta a kampány is az utóbbi időben ezt a témát, hogy sokkal bonyolultabb lett róla beszélni. Emiatt folyamatosan van egy igényünk, hogy fejlesszük az előadást. Bánki Gergővel mindig megbeszéljük, mit lehetne másként csinálni, csak nagyon vigyázni kell, hogyan árnyaljuk a képet. Szerintem Gergőnek is ez az egyik legnehezebb előadása, írói szempontból, mert nagyon nehéz, hogy megmaradjon az információközlés és a színházi élmény része is, mert a két dolog ritkán fér össze. A színházban szeretünk sarkítani, szélsőségeket megmutatni, egy figura ne legyen egysíkú…én sokat küzdöttem azzal, hogy minden jelenetben én voltam az áldozat. El kellett fogadnom, hogy a nők elleni mindennapos zaklatásokról beszélünk és most valóban a nő az áldozat, még akkor is, ha visszaszól.
Mitől fontos számodra az ilyenfajta társadalmi munka?
Ilyenkor az ember azt érzi, hogy nem öncélúan színészkedik, hanem van valami hatása. De nem könnyű terep egyébként, ellentmondásos tud lenni, hogy jövök a Jurányiba a robogómmal, megiszom a teám, majd elutazom Salgótarjánba társadalmi témákkal foglalkozni. Színészileg nagyon rizikós, többször előfordult, hogy padlóra kerültem amiatt, hogy találkoztam azzal, amit játszom, de utána én hazamegyek, az aki nehéz helyzetben van, akinek az életéről adott esetben szó van, az pedig kénytelen maradni. Annál viszont nincs nagyobb élmény, mint amikor egy tanteremben, neonfényben két méterre a gyerekektől vagy akár felnőttektől, láthatóan elérsz valamit…nagyon szeretem ezeket az alkalmakat.
Kérdezett: Beke Anna / Jurányi Latte
