Halhatatlanság interjú
Georgita Máté Dezső: „Magunkból játszunk, de mégse magunkat játsszuk, ez a fikció segít eltávolodni.”
Az FAQ Színház több éve működik független színházi társulatként. A hat állandó tagon kívül minden produkcióhoz meghívnak új alkotókat is, hogy a színház kereteit újra- és újragondolva velük együtt kísérletezzenek egy önálló színházi nyelv kialakításán. Személyes, sokszor saját szövegeken, élményeken alapuló előadásokat hoznak létre; a közösségiség fontos szervezőeleme a csapatnak.
Új előadásuk a H LH T TL NS G február 3-4-én tekinthető meg a MU Színházban, melynek hátterét Milan Kundera: Halhatatlanság című regénye adja, de a darab nem szokványos adaptáció. A könyv motívumaival, szereplőivel, viszonyaival dolgoztak, de nem ragaszkodtak a szöveghűséghez: a könyv kínálta helyzeteket, jellemeket a hosszú improvizációk során a színészek a saját élményeikre, életükre formálták.
„A lány még sokáig ment, fájt a lába, támolygott, aztán leült az aszfaltra, az országút jobb felének pontosan a közepére. Fejét a nyakába húzta, orra összeért a térdével. Várt. Hallotta a közeledő autó motorját.” /részlet a H LH T TL NS G című színdarabból/
Georgita Máté Dezsőt, a darab rendezőjét kérdeztük az előadással kapcsolatban.
Miért éppen a halhatatlanságot választottátok a darab alapjaként?
A halhatatlanságnak, amelyről Kundera beszél semmi köze a lélek halhatatlanságába vetett, vallási hithez. Azoknak az embereknek az e világi halhatatlanságáról van szó, akik haláluk után megmaradnak utódaik emlékezetében. Nagyobb vagy kisebb, rövidebb vagy hosszabb halhatatlanságra minden ember szert tehet. Meg kell különböztetnünk az úgynevezett kis halhatatlanságot, az ember emlékét azok tudatában, akik ismerték, és a nagy halhatatlanságot, amikor olyanok őrzik az ember emlékét, akiket személyesen nem ismert.
Színházhoz-, sőt általában a művészethez kapcsolódó embereket elkerülhetetlenül a nagy halhatatlanság, illetve annak igénye lengi körül, még ha ezt nem is merik bevallani. Az erről való beszéd sokszor tabunak számít, mintha félnénk, hogy ezzel pojácának vagy nagyképűnek bélyegeznek meg minket, pedig szó sincs ilyesmiről, csak egyszerűen odafigyelést, kifejezési módot, problémánkról beszélő projekciós felületet jelent. Akkor miért félünk ezt kimondani? Miért leng körül minket egy felvett szerénység? Mi történne, ha erről mernénk beszélni?
Ennek a témának a mentén, Kárpáti Péter improvizációs módszerét alkalmaztuk, melynek lényege, hogy mindenféle színházi sűrítés nélkül valós helyszíneke akár három-négy órás improvizációkat csinálunk, amiket később egybe sűrítünk.
Végül, így jutunk el az előadásig, melynek szereplői fiatal emberek, akik problémáikkal, vágyaikkal, szerelmeikkel küzdenek saját makulátlan halhatatlanságuk kivívásáért, amíg óhatatlanul, de belerondítanak a másikéba, legyen az testvér vagy szerető. Ezt csináljuk nap mint nap mindnyájan anélkül, hogy észrevennénk, hogy ezzel lassan elmarunk magunk körül mindenkit, és szépen magányosakká válunk. Erről érdemes beszélni, talán.
Meséljetek picit az alkotófolyamatról!
Először azon kezdtünk gondolkodni, mi lehet izgalmas a regényből az improvizáció szempontjából, mik azok a helyzetek vagy szereplők, amikkel, akikkel érdemes lenne dolgozni. Ezek alapján felrajzoltunk egy vázlatos szerkezetet, és megbeszéltük, hogy egy ponton biztos, hogy el kell majd engedni ezt a struktúrát, mert az improvizációk maguktól értetődően máshova fognak kifutni, mint a regénybeli történetek. Bár nem biztos, hogy pontos a „történet” szót használni ebben az esetben, mert Kundera történetei nem egyenes ívűek, mozgalmasak, fordulatokkal telik, inkább lassan hömpölygő, az elemzésnek és a kitekintéseknek, asszociációknak helyet adó nagy gyűjtemények. Az improvizációkat rögzítettük, és a legépelt, több száz oldalas anyagból írtunk jeleneteket, raktuk össze az előadás szövegkönyvét Varga Zsófival - aki egyben a dramaturgja is a darabnak -, ami még az improvizáción történtekhez képest is sokat alakult.
A próbanaplótokban rengeteg intim, személyes dolgot osztotok meg magatokról. Milyen mértékben jelennek meg a darabban a ti személyes történeteitek és mennyire jelent nehézséget (vagy akár könnyebbséget) ezeket kiadni magatokból?
A próbanaplóban (és a darabban is) a szereplők beszélnek, pont erre szolgál a fiktív keret. Magunkból játszunk, de mégse magunkat játsszuk, ez a fikció segít eltávolodni.
Meséljetek az egymáshoz fűződő viszonyaitokról!
A csoport magját a Győrből indult FAQ Társulat adja, de sokan a Színművészetiről ismerjük egymást, és van, aki kívülről csatlakozott a csapathoz. A játékosok közt van filmrendező, dramaturg, pszichológus, szóval elég vegyes csapatról van szó.
Írjatok legalább 1 olyan érdekességet a darabbal kapcsolatban, ami miatt mindenképp érdemes megnézni az előadást!
Lesz egy vadállat a színpadon.
A H LH T TL NS G-ról bővebb információ a MU Színház honlapján található.
